Fejezetek a magyar borkultúra évszázadaiból II.

A gazdasági változások erősen érintették a borkultúrát is. A témával foglalkozó összes szakember egyetért abban, hogy a XVI. század elejére hatalmas visszaesés következett be. Az európai hanyatlás okát több tényezővel szokták magyarázni. Egyrészt a már említett gazdasági átalakulással. Másrészt az agrárkonjunktúra következtében a lakosság gabonahiánya arra sarkalt mindenkit, hogy az összes földet gabona megművelésére tegyék lehetővé, ami így kiszorította a szőlőművelést. Mindehhez hozzájárult az időjárás rosszra fordulása is. A korból két nagy lehűléses korszak maradt ránk, az egyik 1565-1629-ig tartott, míg a másik, amelyet a szakirodalom „kis jégkorszaknak” is szokta nevezni, 1670-1702 között volt. A tartós hideg következtében, a szőlőtermesztés visszahúzódott a kedvezőbb éghajlatú területekre. Mindemellett nyugaton sokkal inkább áttértek a sörfőzésre. Általános tendencia volt (a még megmaradt bortermelő vidékeken) a tömegtermelés. Ebből fakadóan a gyengébb fajtájú szőlőket szaporították, és az ebből készített olcsó borok, pedig vevőre találtak a szegényebb rétegek között is. A XVI-XVII. századra Európában elharapódzott az iszákosság.[1]

Mindezekkel ellentétben Magyarországon a dolgok másképp alakultak. A XV. század végi fejlődést, nem követte nagy visszaesés, bár az utóbbi tényezők, a tömegtermelés és az iszákosság megjelenése ránk is erősen hatottak. Magyarországon a pusztító hatást inkább a török hódítással, és a három részre szakadással szokták összhangba hozni. Ha jobban megvizsgáljuk a témát, rájöhetünk, hogy ez feltételezés nem igazán egyértelmű, és nem is érvényesült ebben a formában.

Ha a három részre szakadt ország egyes részeit külön vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a Királyi Magyarország területén két fontos borvidékkel számolhatunk. Az egyik a Ruszt – Sopron - Pozsony vonalában elterülő Fertő-melléki borvidék, amely már a XV. század fordulójára elérte a borkultúra magas szintjét. Mintegy 40.000 kh. szőlő volt itt ekkor.

A másik jeles borvidék a Tokaj - Hegyalja volt, melynek fejlődése mind mennyiségi és minőségi szempontból erre az időszakra vett nagy lendületet. E két borvidék italait, elsősorban exportra szánták, és jól ki is használták a borkonjunktúra adta lehetőségeket. Mindezek összességében, a Királyi Magyarország tekintetében nemhogy, visszaeséssel, de jelentős növekedéssel számolhatunk. Az előzőekben felsorolt borvidékek közül, léteztek mások is (pl.: Abaúj, Zemplén, Borsod vármegyékben), de mivel italaik csak a közepes minőségű szintet ütötték meg, inkább csak helyi fogyasztásra szánták.

A török hódoltság alá került borvidékek esetében azonban, már más volt a helyzet. A nagyhírű Szerémségi borvidék, (melynek hírneve még a XVIII. század végén is élénken élt az emberekben) igen korán áldozatul esett a délről előrenyomuló oszmán sereg hódításainak. Itt szeretnék kitérni arra a tévhitre - babonára, miszerint a törökök – mivel a Korán tiltja az alkoholfogyasztást – ahová csak betették a lábukat, irtották a bortermő vidéket. A valóság mást mutatott. Azért is nem pusztították a szőlővidékeket, mivel az oszmán hadseregben sok balkáni származású katona, vagy tisztviselő szolgált, és ők nem vetették meg az ivást. Másrészt azért, mert az oszmánok is jó üzletet láttak a dologban, hogy a megszállt területen kereskedjenek a borral, amelyből tisztes vám – jövedelem származott. Ebben a korban a musttized a szultáni kincstár egy fontos alapját képezte. Természetesen voltak kivételek, mikor az éppen haladó hadsereg letaposta az útjába kerülő szőlőültetvényeket, de nem ez volt a jellemző. Tehát a szerémi bor hanyatlását, nem közvetlenül a török hadmozdulatokkal hozhatjuk összefüggésben, hanem sokkal inkább a kor népességmozgásában. A védtelen falvak és a hadiutak mentén, főleg a Mohácsi csatavesztés után (1526), sokan vándoroltak az ország középső területei felé, amely Buda bevétele után (1541) erősödött. Az elhagyatott földeket, nem volt ki művelje, ezáltal a termelés-volumen is jelentősen visszaesett. Az 1591-ben kitört 15 éves háború tovább súlyosbította a helyzetet. A háború óriási pusztítást végzett, emberéletekben és a falvakban, ezáltal a szőlőkben is. Azonban a XVII. századra az élet és a szőlőművelés újjáéledt, hiszen nagy szükség volt a borra békeidőben, de háborúban még inkább. A császári és idegen zsoldosok, valamint a magyar végvárkatonák is az ételhez egyaránt bort fogyasztottak. Mindemellett a nem katonáskodó emberek, jobbágyok, nemesek is bort fogyasztottak víz helyett. Tán érthető is, hogy nem mertek vizet fogyasztani, mivel a korban gyakoriak voltak a vízfertőzések, melyek történhettek szándékosan is (pl.: egy vár vízforrásának a megmérgezése), vagy akár akaraton kívül is, gondoljunk csak a kor higiéniai szokásaira. Mindezek következtében az iszákosság, igen csak elharapódzott hazánkban. Prédikációiban Pázmány Péter gyakran felhívta a figyelmet erre a problémára, és erősen bírálta a határnélküli iszákosságot. [2]

A hódoltság területén még Somogy és Baranya környékén termeltek bort, amelyek már a XVI. században már megemlítésre kerültek Oláh Miklós Hungária(1936) című művében. Ezekről a területekről származó borokat elsősorban, a helyi katonai és polgári fogyasztók itták, és nagyjából olyan közepes minőségűnek tekinthetjük. Minden bizonnyal Budán is termeltek bort, ám ebből az időszakból sok információval nem rendelkezünk a budai bortermelést illetően. Az Alföldön és a Duna-Tisza közti bortermő vidéken is folyt a termelés, ám a hiányos munkafolyamatok miatt az itt előállított borok, silány minőségűek voltak, ezért inkább csak a szegényebb réteg fogyasztotta.

Ha már szót ejtettünk a három részre szakadt Magyarország, királyi és hódoltsági területein folyó borkultúrájáról, Erdélyről is szólni kell. A középkorban Erdély területén jelentős borkultúra alakult ki, főleg a Kis – és nagy Küküllő között. Azonban az erdélyi bortermelés a XVI. századra hanyatlásnak indult. Pontos magyarázat nem adható a visszaesésre, annyi azonban bizonyos, hogy a földrajzi feltételek nem voltak kedvezőek akkor és most sem. Az erdélyi borokat a kortársak, és a néprajzos szakértők is gyengébb minőségűnek tartották. Bár a XVI. sz. végétől nem szűnik meg ezen a területen a bortermelés, de inkább túlsúlyba helyeződik az import, főleg Moldovából és Havasföldről.

Felhasznált irodalom:

• Égető Melinda: A Kárpát-medence 16-18. századi borkultúrája IN.: Benyák Zoltán (szerk.) , Benyák Ferenc (szerk.): Borok és korok, bepillantás a bor kultúrtörténetébe. Budapest. 1999. 145-155.
• Égető Melinda: Vagyon szép szőlőhegyünk…, Történeti-néprajzi elemzések közép- és nyugat-dunántúli magyar nyelvű hegytörvények körében, 1629-1846. Budapest. 2003.
• Hevesi Attila: Szőlő-és borvidékeink történeti földrajza IN.: Benyák Zoltán (szerk.) , Benyák Ferenc (szerk.): Borok és korok, bepillantás a bor kultúrtörténetébe. Budapest 1999. 93-99.