Középpontban a hagyomány

Írta: Galambos László | 2012. máj. 16. szerda, 17:42

G. Fodor Gábor a Századvég igazgatója rövid felvezetőjében azt a kérdést feszegette, hogy lehet-e, illetve érdemes-e értékes művet kiadni, hiszen céljuk továbbra is ez, még ha napjainkban jellemző is az, hogy egyesek olyan címmel kívánnak könyvet megjelentetni, hogy „Baj van a hancúrléccel”. A Századvég felfogása szerint a politika mibenléte értéken alapszik, értéket hordoz, és miután Magyarországon a társadalomtudományi könyvkiadás gyakorlatilag összeomlott, meg kell becsülni, ha egy-egy ilyen kötet megjelenik.

Demeter Tamás A szociologizáló hagyományban a magyar filozófiatörténetet tekinti át a múlt századelőtől napjainkig. Egyfajta társadalomelméleti szemlélet keretében azonban olykor kitekint más rokon tudományok irányába is. A kötetet a közönség számára részletesebben Lendvai Ferenc ismertette, elsősorban szerkezetét és irányzatát értékelte. A mű az esszékötet és a monográfia határán áll, ugyanis az egyes fejezetek önálló esszékként is megállnák a helyüket. A szerző egyfajta munkahipotézis keretében arra keresi a választ, hogy a magyar filozófia puszta recepció-e vagy jellemző-e rá valamilyen specialitás. Külön jelentőséggel bír, hogy Lukács György A modern dráma fejlődésének története című szerzeményének centenáriumán jelent meg a könyv, hisz Lukács munkássága központi szerepet tölt be Demeter írásában is. Lukácsot a téma kapcsán lényegében a dráma szociológiai háttere érdekelte, illetve úgy vélte, hogy egyfajta szubsztantív történetfilozófia húzódik mögötte. Lukács gondolkodását meghatározta Simmel, Tönnies, Weber és a későbbiekben természetesen Marx felfogása is. Demeter könyvében találkozhatunk továbbá Hauser Arnold – aki igazán folytatta Lukács művét –, Mannheim Károly, Tolnay Károly, Vajda Mihály, Heller Ágnes, Márkus György, Kis János és Nyíri Kristóf munkásságával is.

Mándi Tibor Ideológia és hagyományának alapját PhD disszertációja szolgálta, melyben problémacentrikus megközelítéssel a tudás kérdését vizsgálta az angolszász konzervatív, illetve neokonzervatív gondolkodásban. A konzervatív felfogásban a hagyomány különösen nagy becsben áll, szemben az ideológiával, ahol a racionalitás szerepe túlhangsúlyozott. A neokonzervatívok azonban a hagyománynak egy sajátos ideológiai jellegű védelmezését szorgalmazták. Mándi könyvéhez Lánczi András fűzött véleményt, aki már egy műhelyvita alkalmával és opponensként is találkozott a szerző gondolataival. Elsősorban Leo Strauss alapproblémáival foglalkozott, miszerint lehetséges-e visszatérni az antik politikai gondolkodáshoz? Vajon jobban eligazodunk-e általa, mint a modern politikatudomány által? Lehetséges-e a doxától, a tudástól eljutni az episzetméig, az ismeretig? Mire való a modern politikatudomány? Strauss szerint utóbbi nem tud választ adni arra, hogy mi a célja a politikai cselekvésnek, a politikai tudásnak, nem tud velük mit kezdeni, ezáltal pedig a nihilizmushoz jutunk. Ahogyan a humánum kiveszett a tudományból, mert a descartes-i felfogást követte, ez ugyanúgy jellemzővé vált a politikában is. A modern tudományban az értékítéletre való képességünket tagadjuk, ez a baj a historicizmus és a pozitivizmus vonatkozásában. A neokonzervatív gondolkodás is Nietzschére hivatkozik, miszerint relativistává és nihilistává vált a modern tudomány, míg az antik gondolkodásban, Platón alapján a tudományban a kérdés fontosabb, mint a válasz, a tudásunk korlátozott, Szókratész szerint azt tudjuk, hogy nem tudunk. A platóni felfogásban nem vált el a filozófia a politika megértésétől és a cselekvéstől, és ez hiányzik napjaink politikatudományából, ugyanis az antik felfogás ismerete nélkül barbárokat képzünk. A kötetben a tudás kapcsán találkozunk Polányi Mihály hallgatólagos tudás-koncepciójával is. Mándi továbbá gyakorlati politikai példákon is szemlélteti az angolszász konzervatív és neokonzervatív gondolkodás és cselekvés jellemzőit.