Szutyok világ ez...

Az előadás különleges színpadi formanyelvvel rendelkezik. Egy lecsupaszított színpadképpel találjuk szemben magunkat. A hátsó üres falra az évszakok neveit vetítik ki, két oldalt pedig függönyök szegélyezik a teret. Olykor feltűnik néhány szükséges díszlet, de csak amit a történet feltétlenül megkíván: néhány szék, a padozatból hirtelen előbukkanó búzasor és a kemence. Ebben az elvont térben jelenik meg az ötvenes éveiben járó, biogazdálkodással és színjátszó körrel foglalkozó Attila és a szociális munkás Irén története, akiknek nem lehet gyerekük. A házaspár örökbefogadás mellett dönt és a falu legnagyobb megdöbbenésére két, prostituált kinézetű tinédzserrel, a ronda fogú Rózsival és a cigány Anitával tér haza az árvaházból. A falu lakói próbálnak megbirkózni a helyzettel, hogy kérésük ellenére egy cigány került a közösségükbe. A történet során kiderül, hogy a cigány lánnyal kapcsolatos előítéletük, (hogy lop, csal és hazudik), egyáltalán nem légből kapott: Anita ellopja Etuska néni pénztárcáját és elszereti Iréntől a férjét. Rózsitól, gúnynevén Szutyoktól a falu összes lakója irtózik, de nem csak a rothadásnak indult fogai, hanem a személyisége miatt is. Mivel Szutyok a törvény és a szigorú rendszabályok tisztelője fel akarja jelenteni fogadott testvérét a lopásért, Etuska nénit a hamis számlákért és Attilát kiskorú megrontásáért.

Az eseményeket az évszakok tagolják. A nézőtéren helyet foglalva a tél felirat fogad minket, mely alatt Attila és Irén a távolba meredve ül az üres színpadon. TÉL, olvasom húszadszorra is, hiszen más dolgom sincs, míg várom, hogy kezdetét vegye az előadás. Az egyik pillanatban hirtelen azon kapom magam, hogy a fekete alapon fehér tél feliratot visszafele olvasom. E pár perc várakozás alatt formálódik meg (lelki) szemeim előtt a darab fő témája: a nagybetűs LÉT.  Milyen ez a lét, melyet élünk? Merő szutyok.  

Világunkra a korruptság, a hivatali visszaélések, a gyilkosság, a kommunikációképtelenség, a hazugság jellemző. Egyszóval, mocsokban élünk. Az összes szereplő valamilyen formában bűnt követ el: Attila, a korrupt biogazdálkodó, megcsalja feleségét nevelt lányukkal és megöli Rózsit; Irén, amíg lehetett volna nem akart gyereket és magára hagyja az őrület határán álló Attilát; az érdekvezérelt Anita lop, csal, hazudik; Szutyok egymás ellen fordítja az embereket, feljelenti Attilát és ráveszi Anitát az abortuszra; Béla elhidegül és elutasítja a kerekes székbe kényszerült feleségét, Etuskát. A bűnök különfélék, de egy valami közös az elkövetőkben: szeretetre éhesek.

Ez a szeretetéhség legjobban Szutyok alakjában jelenik meg. Az árvaházi lelenc tele van szeretettel, ezt jól mutatja, hogy feláldozná az intézetből való kikerülését barátnőjéért, akivel vérszerződést kötött, hogy csak együtt hagyják el az árvaházat. Hálája jeléül pedig mellkasára tetoválja Irén és Attila nevét, illetve elintézi, hogy Irén örökbe fogadhasson egy újszülöttet. Ezeket a jótetteket viszont felülírja és megsemmisíti a viselkedése, az állandó gorombasága és gyűlölködése. A külvilág nem veszi észre, hogy magatartása csupán álca, hogy egyszerűen fél kimutatni az érzéseit, fél az elutasítástól. És valóban ez történik, mikor a tetoválást megmutatja Attilának és Irénnek, kiknek arcáról a várva várt öröm helyett, az undort és a megvetést olvassa le Szutyok. A házaspár nem veszi észre, hogy komoly előrelépés történt Szutyok viselkedésében, aki megpróbálta kimutatni az érzéseit, hogy mennyire szereti őket és hálás nekik.

Szutyokkal szemben a másik lány, Anita ügyesen bánik a szavakkal és az emberekkel. Egy perc alatt az ujja köré tudja csavarni a cigányellenes Bandi és Pali bácsit az apró hazugságaival. Szutyok viszont képtelen a hízelgésre és a kedvességre, ezért féltékeny fogadott testvérére, akit jobban szeretnek nála. Még Etuska néni is, akit odaadóan gondoz, Anitát részesíti előnyben, aki, bár az előírtaknak nem megfelelően, de kevesebb fájdalommal adja be az injekciót.

Szutyok személyes tragédiája részben a kommunikációképtelenségen alapszik: egyrészt nem tudja kifejezni önmagát, másrészt a közösség nem érti tetteit. Ez a kommunikációs zavar jelenik meg a többi szereplőnél is, melynek következtében kapcsolatok bomlanak fel sorban. Etuska állandóan azt veti Béla szemére, hogy nem beszélgetnek egymással. Béla nem érti, hogy miért nyaggatja őt ezzel, hiszen múlt karácsonykor jót beszélgettek. Béla már rég más utakon jár, testileg és lelkileg is elhidegült nyomorék feleségétől. Hiába próbálná Etuska felmelegíteni a hitvesi ágyat, a férj nem hajlandó bármit is tenni, hogy megmentse házasságukat. Etuska drámája, Irén drámája is. Attila, akárcsak Béla, eltávolodott feleségétől. Talán a sivár szexuális viszonyuk, vagy az unalmas hétköznapok miatt máshol keresett vigaszt. Emellett nem képesek megbeszélni a problémáikat, Attila nem meri elmondani Irénnek, hogy ő nem akar örökbe fogadni, hanem inkább fejet hajt Irén kívánsága előtt. A boldog családi lét, az örökbefogadás is a kommunikációképtelenség miatt bukik meg, mert nem képesek megbeszélni a problémákat a lányokkal. Alkalmazottként kezelik őket, Anita a búzaföldön dolgozik, Szutyok pedig a beteg ápolásában segít. Egyszerűen nem fordítanak időt a nevelésükre. Azt láthatjuk, hogy az emberi kapcsolatok, legyen az házasság, szülő-gyerek vagy testvéri viszony sorra megbuknak és tragédiába fulladnak.

Az előadás társadalmi korrajz. Bemutatja az elzárt falusi világot, ahol, ha valaki nem felel meg a közösség elvárásainak, akkor azt kizárják. Ez történt Szutyokkal is, aki Anitával szemben nem tudott beilleszkedni a közösségbe. Feltűnik a korunkra jellemző bioőrület szorosan összefonódva a visszaélésekkel és a korrupcióval. Megjelenik a cigánykérdés és az individualitás problematikája az árvaházi gyerekekkel kapcsolatban. Mi határozza meg az embereket? A származásuk? A bőrszínük? Az oktatás? Mikor az árvaház vezetőnője arra utasítja a növendékeket, hogy mutatkozzanak be, Zsolti, az egyik árva kisfiú, nem tud mit mondani a nevén és a tanulmányi eredményén kívül. Nem ismeri a szüleit és a hovatartozását. Úgy tűnik, hogy a 4,8-as a tanulmányi átlaga az egyetlen kapaszkodója arra nézve, hogy milyen helyet tölt be a társadalomban, a világban.

Nem utolsó sorban pedig politikai színezetet kap a történet. Miután Rózsit kitagadja a falu, visszamegy az árvaházba. Pár hónnappal később viszont teljesen új külsővel, rendezett fogsorral és árpád sávos kendővel, Martens-bakancsban, jobboldali gárdistaként jelenik meg előttünk. Egy rendőrrel karöltve tűnik fel újra a faluba, hogy feljelentse a zsidó származású Attilát egy kiskorú cigánylány megrontásáért. Az előadás végén úgy tűnik Irént is beszippantja a jobboldali gépezet, sikerül Szutyoknak maga mellé állítania. Erre utal piros, fekete paszományos női kabátja.

A történet egyik mellékszálát az Attila által rendezett színházi előadás képezi. A darab Budai Ilona tragédiáját meséli el énekelve az Emanuelle című film betétdalára. A főszerepet Irén játssza, aki szerepe szerint a farkasok közé veti a gyermekét. Párhuzamot vonhatunk Irén és Budai Ilona története között. Irén, mikor esélye lett volna a gyermekvállalásra a munka miatt nem akart gyereket. Ezzel elvette a lehetőséget saját gyermekétől, hogy a világra jöjjön.  Másrészt Anita és Szutyok anyjaként is megbukik. Először Rózsit tagadja ki és küldi vissza az árvaházba, majd végül Anitával szakítja meg a kapcsolatát.

 Az előadás fénypontja az ebben a jelenetben feltűnő kritikus alakja, akit maga Pintér Béla testesít meg. Virtuóz játéka görbe tükröt állít az egész alternatív színházi világnak, a kritikusoknak és magának a társulatnak. Az alacsony termetű, pocakos, kötött sapkát viselő kritikus heves gesztusokkal és parodisztikus költői képekkel dicséri az előadást. („Beatlesből kiemelkedő kristálytiszta népballada”.) A kritikus megjegyzései öniróniát takarnak, a Pintér Béla előadásaira jellemző népi kultúrából való merítést és a pop slágerek és népdalok ötvözését parodizálja.

Az előadás erőssége emellett a különféle motívumokban rejlik. A darab elején, mikor Irén megtudja, hogy nem lehet gyereke, hirtelen egy késsel támad Attilára, amit végül a padlóba szúr. Ez a padlóba szúrt kés végig ott marad a színpadon és vészjóslóan, szinte fenyegetve lengi körül az előadást. Ahogy Csehovnál is, itt is érezzük, hogy annak a fegyvernek bizony el kell sülnie. A kés, mely először Attila életére tört, végül a férfi eszközévé válik a gyilkosságban. Mikor megtudja, hogy Szutyok rávette Anitát az abortuszra, leszúrja. Ezzel a gyilkossággal viszont saját életének is véget vet. Másik visszatérő motívum az előadásban a felsőbb hatalom, mely mindig az egyiptomi kultúrából ismert Napisten képében jelenik meg. Először a nőgyógyász tűnik fel glóriával a feje körül, aki próbálja kerülni a konkrétumokat, de végül csak ki kell mondani, hogy a műtét során Irén méhét eltávolították, így soha többé nem lehet gyereke. Napistenként jelenik meg később az árvaház vezetője is, kinek hatalmától gyerekek életei függnek. Az árvaház vezetője emellett sántít is, ami a sátán képét idézi fel. Végül pedig a rendőr pompázik isteni díszben.  E három felsőbb hatalom az orvos, a rendőr és az árvaház vezetője az irónia célpontjává válnak a jelmezeik által.

A darab zenei világában népdal motívumok keverednek a populáris zene motívumaival. Ehhez illeszkedve az előadásmódra énekes beszédmód a jellemző. A színészek mozgásán egységes koreográfia érezhető, csoportos mozdulataik a táncelőadásokra jellemzően megformáltak. Például, amikor Irén és Attila Szutyok lába elé vetik magukat, vagy Béla, aki a darab során végig bakugrással közlekedik a színpadon.

Nem utolsó sorban pedig a színészek bravúros játékát kell kiemelni, ami nélkül nem jöhetett volna létre ez az abszurdba illő világ. Thuróczy Szabolcs és Quitt László Bandi és Pali bácsi párbeszédei kabaréba illőek. Szamosi Zsófi játékában az volt a csodálatra méltó, hogy nem próbált részvétet kelteni a nézőben, hanem próbálta objektíven megmutatni Szutyok személyiségét. Pintér Béla a kritikus szerepében, Enyedi Éva (dramaturg) pedig Anita szerepében brillírozott.  A darab méltán nyerte el a 2011-es Poszton a legjobb színpadi szövegért, a legjobb női főszereplőért és a legjobb epizódszereplőért járó díjat.

Fotók: Puskel Zsolt és Tóth László