Megszerkesztett spontaneitás

Érdekes megfigyelni egy zenekar változását. Hogyan adnak egyre kevesebbet a mögéjük kivetített látványvilágra, ami a leegyszerűsített animációk ellenére, legalább olyan hatást fejt ki az emberi tudatra, mint korábban. A kezdeti „mindenki viseljen olyan ruhát, amilyet akar” elgondolás, miként válik ünnepélyessé. A félve kibontott, bátortalan dalok hogyan lesznek egy már-már színházi darab részei.

A délután folyamán a zenekar feltöltötte Facebook-profiljára a várható számlistát. A képet elnézve érződött a kidolgozottság, a töprengő kerekek minden fordulata. Itt valami nagy dolog volt készülőben, amit eddig nem sikerült megvalósítani és kiengedni magukból. A dalok sorrendjének összhangja, a színpadon lévők számának meghatározása, ki, mikor, mit csinál: egy igazi terv, ami nem korlátol, csak támaszként szolgál. Ha kell, át lehet húzni, át lehet szerkeszteni, de ez nem hibaként fog jelentkezni, csupán egy kis játék lesz az elemekkel, amik teljessé teszik az egyenletet. Aki látta, gondolhatta mi fog történni.

Mégsem az történt. Nem azért, mert a zenekar más sorrendben játszotta volna el a számokat. Nem azért, mert a leírtakhoz képest bármi máshogy történt volna. Na jó, egy dal az idő hiánya miatt kimaradt, de anélkül is teljes volt kép. Hiába voltak a fejemben, az újrahangolt dalok úgy hatottak, mintha előtte még sose hallottam volna őket. Ott váltak nyilvánvalóvá a szavak, sorok jelentései. Merthogy nem csak a szavak hatnak a dallam menetekre, a dallam is legalább olyan hatással van egy-egy szó erejére. Ha máshogy hallja az ember, mint az agyon hallgatott lemezeken, akkor természetes az újbóli ledöbbenés.

A Művészetek Palotája hazánk egyik legjobb akusztikájával rendelkező épülete, így minden zenekar számára megadja a biztonságot a kísérletezéshez, amivel néha nem árt vigyázni. Ha valami egy kicsit elcsúszik: jobban hallatszódik, és az énekes hangja is erőteljesebben tölti be a termet, miközben saját határait feszegeti. Ezek azonban olyan apróságok, amelyek csak pillanatok szintjén jelentkeztek, nem töltötték ki az egész műsort. Merthogy a koncert olyan munka volt, amiből a zenei profizmus sugárzott, nem a rideg, emberi. A 30Y talán pont ezért is jó. Nem csak a közönség, a zenészek is átérzik saját dalaik súlyát, habár ha úgy vesszük, ők is ugyanúgy hallgatóság, mint mi, akik lenn ülünk a székeken, csak ők fenn foglalnak helyet a színpadon.

De mi történt valójában? A Bóra Áronnal kiegészült zenekartól kezdetnek kaptunk egy keserédes szerelmi nyitányt. Majd a fúvósok (Szűcs Krisztián „Qka”, Csalló Roland és a Symphonic Brass Kvintett) beszállásával egyre finomabb, jazzes világba kalauzoltak el minket, szerencsére nem csupán egy alkalommal. Minél többször jöttek fel a színpadra „segíteni”, annál inkább éreztük úgy, hogy itt olyan dolog történik, amihez ott kell lenni a helyszínen. Persze nélkülük is megállták a helyüket a dalok, s legalább olyan szívbemarkolók voltak. Ilyen volt a Cseh Tamásra emlékező két dalos blokk, mely előadása közben érződött az egykori kiváló énekes fontossága a zenészek életében, és a tisztelet, amivel iránta viseltetnek. Míg a nyári Szigetes koncerttel kapcsolatban megjegyeztem, hogy Beck Zoli „feltűnően keveset beszélt” a dalok között, most ez a hely is kitöltődött és a Szentimentálé koncert egyik báját pont ez adta. A „beszélgettem egyet az öcsémmel”, az „anyukám szokott így suttogni”, a lopások vicces párhuzamba állítása, a „kinek az ötlete is volt valójában, hogy gombelemre kötött Ledeket dobáljunk a közönségbe” történetek. Ezek nélkül nem működne ugyanúgy ez a mese. Igaz, a történet elbeszélése nem lineáris, hanem időben ide-oda ugráló, de az egymást kiegészítő gitárszólók, vokálok, zongora hangok egységes egésszé állítják össze a kirakóst. Talán még sosem volt ennyire ünnepélyes egy budapesti 30Y koncert.