Létharc

A Frenák Pál által koreografált és rendezett Seven című táncelőadás első jeleneteiben ennek a hangulatnak a táncnyelvi megfogalmazását láthatjuk. Az ember dacol a természet elemeivel, a széllel, a jéggel, a viharral, a vízzel. Először mintha egy sarkvidéki tájat látnánk, óriás jéghegyekkel, amik leszakadnak, lezuhannak a mélybe.  Széttörnek a jégtáblák elválasztva egymástól az embereket, akik hol összekötve húzzák, vonják egymást, hogy együtt tudjanak maradni, hol nyújtóznak egymásért, valami biztos pontért a mozgó és félelmetes végtelenségben. Ezt a sejtelmes világot, a küzdelem színterét, ahol bármikor meglepetés érheti a benne élőt és ami óriásivá tágul a színpadon, a magas és steril tér, a színpad felszínén gomolygó füst, és az éles, ismétlődő mély hangokra épülő zene teremti meg. Cikkcakk alakú fény vetül a színpadra, ami lehet a jég törésvonala, de lehet egy villám is, ami rögtön áthelyez mindent az égbe, egy óriási, képlékeny anyagú viharfelhőbe. Az előadás legtöbb képe értelmezhető belső tájként is, mintha egy emberi lélek változó érzelmeit, vívódásait látnánk. Rémisztő a látvány, ahogy a magányosan küzdő táncosok, ebben a kapaszkodók nélküli világban, az ijesztően dübörgő basszus hangjaira vonszolják maguk után terheiket és egymást.

Mintha az őskori embert látnánk, aki valamiért elszakadt a törzsétől. Kiszolgáltatott a környezetének, nincs háza, ahova elvonulhat a vihar elől, nincsenek törvények, amik megvédik, nincs társadalom, amihez képest meghatározhatná önmagát. Valami elementáris, esszenciális, ősi erő nyilvánul meg a színpadon a táncban, a térben és a zenében is. Valami, ami az élet és a halál megtapasztalásához köthető. A színpadon megjelenő ember nem veszi körül magát javakkal, nincs mivel védekeznie, csak a puszta teste van számára, amivel küzdhet. Ez a test a magas és széles térben eltörpül. A zene is a teret tágítja azáltal, hogy sokszor ismétlődnek a ritmusok, mintha ugyanaz visszhangozna a végtelenségben. Egy villám csap be a földbe, amibe minden beleremeg.

A táncosnak a testén kívül csak egyetlen eszköz adatott, amivel kezdhet valamit: egy robosztus méretű gumikarika. Egyetlen eszköz is mennyi mindenre használható, mennyi tulajdonsága van, mennyi mindent szimbolizálhat, mennyi mindenre tud utalni. Át tud lényegülni szánná, gumicsónakká bokszzsákká vagy akár traktorkerékké, lehet belőle szigetet, hegyet, falat építeni. Egyszerre rugalmas és merev. Eleinte utal a táncosok mozgására, harmonizál gumiszerű mozdulataikkal. Hol elvesznek benne, hol visszapattannak róla, vagy kölcsönhatásba lépnek vele; ahogy nekidőlnek vagy nekiugranak és újra és újra ráesnek, egyre rövidülnek az oda- és a visszapattanás periódusai, már csak egyre kisebbeket lök rajtuk, míg végül újra a nyugalom állapotába kerülnek. Máskor iszonyatos lendülettel ugranak neki többször egymás után, mert át akarnak jutni rajta, mindegy, hogy hova, csak át, csak keresztül. A gumi egyszerre a földhöz láncol és lehetőséget ad az elrugaszkodásra, hol megakadályoz a cselekvésben, hol hozzásegít a célhoz, hol ő irányítja a mozgást, hol őt irányítják.

Az emberi test a földhöz van láncolva, és ki tudná ezt jobban megmutatni, mint a táncos, akinek mozdulatai arra irányulnak, hogy ezt a gravitáció törvényeiből adódó leláncoltságot megkérdőjelezze, megpróbálja felfüggeszteni. Nem csak az emberi test van leláncolva, a lélek is meg van kötözve. Hozzá vagyunk kötve önmagunkhoz, a testünkhöz. Egész életünkön át terheket hordunk a hátunkon, ahogy mondani is szoktuk: „mindenki cipeli a maga keresztjét”. A gumi, ha akarjuk, ezt a terhet, vagy keresztet is szimbolizálhatja, ami mindenki számára más és más. Éppen ezért, nem tudom, hogy meg kell-e fejtenünk, pontosan mi is ez a teher, de teszek rá egy kísérletet: talán vágy a különbözésre, vagy önmagunk megtalálására, vagy valaki más megtalálására. A terhet nem tehetjük le, mert a hosszú idő során részünkké vált, és ha letennénk, hiányozna, elvesznénk a világban, a gravitáció is máshogy hatna ránk.           

Az előadásból, úgy vélem, nem bontható ki egy összefüggő történet – ami természetesen nem baj – csak néhány elem van, ami összeköti az asszociatív jeleneteket, ezek szervezik az előadás dramaturgiáját. Ilyen például a küzdés motívuma, a gumikerék, a folyamatos nyújtózás a mozgásban, a ritmusos dübörgés a zenében, a dominánsan hideg színek (szürke, fekete, kék, fehér) a színpadon, illetve a sejtelmes fény, ami árnyékokat a vet földre és a táncosok testére. Pontosan ezek miatt az egységesen sötét jelentek miatt kap még nagyobb hangsúlyt az a néhány pillanat, ami látványában és hangulatában eltér ettől. Az előadás vége felé a táncosok színes kék, lila, sárga, zöld, piros kabátokba, sapkákba, sálakba, zoknikba, kesztyűkbe öltözve jelennek meg a színen. A színek valahol mindig a vidámságot, a sokféleséget, az egyedséget, a „sokszínűséget” jelképezik, mindenképpen pozitív értékekként gondolunk rájuk. Véleményem szerint az előadás pontosan ezt az előítéletünket igyekszik megdönteni azáltal, hogy bár különböző színű ruhákban vannak a táncosok, mégis szinte végig a jelenetben ugyanúgy mozognak, és ugyanaz a nyomasztó zene szól. Nem valódi önfeledt boldogság az, amit látunk a színpadon, inkább valamifajta ironikus álboldogság.

Ebbe az ironikusan idilli képbe zuhan bele a mennyezet felől egy fekete gumikerék, ami véget vet a jókedvnek. Hogy mit is szimbolizál itt a gumikerék, nem jelenthetjük ki biztosan, talán, hogy az élet dolgai, a nehézségek mindig visszatérnek, talán az elmúlást, az életük folyamába berobbanó halált. Mindenestre valamit, ami változást eredményez, hiszen a következő jelenetben Zoltai György alpin technikájának köszönhetően a táncosok néhány kötél segítségével a magasba emelkednek. Eltávolodnak a földtől, testükre már nem hat többé a gravitáció, csak a ruháikra, amiket lassanként érzékletesen ledobnak magukról a magasból. Letekerednek a sálak a nyakakról és a levegőből egy másodperc függőlegessé merevedés után lezuhannak a földre, ahol újból összetekerednek.

A ruháknak (jelmeztervező: Szabó Gergely) úgy vélem, fontos szerepe van mind mennyiségük, mind színük miatt az előadásban. Az első jelenetekben szinte mindegyik férfi táncos félmeztelenül jelenik meg és a nők is testhez simuló rövid ruhákat viselnek. Ezek a ruhák mind feketék. Később a férfiak pólókat vesznek fel, ami eltakarja felsőtestüket és bár már nem feketék, még mindig nem „vidám” színűek: khaki, szürke, barna és fekete. Aztán a már emlegetett utolsó előtti jelenetben színekbe borulnak és beöltöznek téli ruhákba, míg végül az utolsó jelenetben leveszik ezeket és visszatérnek az eredeti állapothoz. Az öltözés-vetkőzés tehát keretbe foglalja az alkotást, összekötő elem a jelenetek között.                

Érdekes módon az előadás első felét inkább a horizontális mozgások határozzák meg, míg a második felét a vertikalitás, a fent és lent ellentéte, a felfelé törekvés és a visszaérkezés a talajra. A hét táncos Fekete Zoltán, Holoda Péter, Jantner Eemse, Kolozsi Viktória, Kamyl Guzi, Major László és Nelson Reguera óriási fizikai munkát végeznek, de mindebből kívülről szinte semmi sem látható. Kettős kép alakul ki a befogadóban a táncosok testéről, mivel tudja, hogy egy-egy mozgáselemnél minden izmuk megfeszül, kívülről mégis úgy tűnik mintha könnyedén, mindenfajta erőfeszítés nélkül hajtanák végre a fizika törvényeit meghazudtoló mozdulatokat. Eleinte rengeteget kúsznak a földön, testük majdhogynem teljes hosszában érintkezik a talajjal, állandóan nyújtóznak valamiért vagy valakiért. Többször is elhaladnak keresztbe a színpadon „földönúszásban”: karjaikkal a gyorsúszás kartempóját imitálják, lábukat fel-felhúzva tolnak egyet testükön. Az úszás a földön nehézkessé válik, nem látjuk benne azt a könnyedséget, amit a vízben megtapasztalunk. Elvárás-horizontunk talán ebben a táncmozdulatban ütközik legjobban a látottakkal. A horizontális mozgást, a talajhoz kötöttséget erősítik az ugrások is, amik kezdetben különös módon nem felfelé törekednek, hanem vízszintesen előre. Később, ahogy a táncosok megpróbálják levetkőzni terheiket, megpróbálnak eltávolodni a föld vonzásától, megjelennek a vertikális irányok is, melynek tetőpontja az utolsó jelenet, melyben a táncosok végleg eltávolodnak a földtől, a fizika törvényeitől, a valóságtól. A gumik is elszakadnak a földtől, kötélre lógatva himbálóznak, az utolsó előtti jelenetben hatalmas puffanással az egyik fentről zuhan a földre.  

Érdekes motívuma az előadásnak az érzékszervek elvesztése, hiánya. A tánc alapvetően nem szavakkal kommunikál, hanem nonverbális jelekkel, de Frenák Pál koreográfiájában a némaság mellett megjelenik a vakság és a süketség is. A táncosok több jelenetben is bekötött fejjel táncolnak a színpadon. Számomra az előadás legmegdöbbentőbb és leggyönyörűbb jelenete volt az, amiben az öt bekötött fejű, hóhérra emlékeztető férfi táncos az egyik nőt adogatta kézről kézre. A női test tekergőzött a férfiak végtagjai között, talán szabadulni akart, de nem engedték, így alul és felül is körbejárta a férfiak testét. Azáltal, hogy a férfiak nem láthatták, csak tapinthatták a női test körvonalait még jobban a  mozgásra és a nőre terelődött a figyelem. A süket-némaság is megjelenik az előadásban, a színes ruhás jelenet elején, ahol a férfi táncosok csak kezükkel mozognak és jelbeszéd szerű mozdulatok mutatnak be. Úgy gondolom, Frenák Pál koreográfiája és színpadképe jelekkel és képekkel kommunikál, nem pedig történetmeséléssel.  

A táncosok mozgása letisztult, geometrikus formákat követ, néha már-már robotszerű. A tánc tehát jól harmonizál a gumiabroncs tulajdonságaival: felülete sima, formája egyszerű, anyaga, bár gumi, mégsem tűnik rugalmasnak, csak attól a pillanattól kezdve, hogy a táncosok interakcióba lépnek vele. Ekkor sem a gumi lágyságán, formálhatóságán van a hangsúly, inkább merevségén, amivel megfeszült, hasonlóan merev testek érintkeznek. Csak néhány alkalommal hangsúlyozódik ki domború felületük, harmonikus kör alakjuk: például amikor egymásra dőlnek és az egyik táncosnő mozgásával íves formájukhoz alkalmazkodva lecsúszik/lekúszik/leereszkedik rajtuk. Gilles Gauvin zenéje a színpadon megnyilvánuló küzdelmet, kiszolgáltatottságot, és elementáris erőt támasztja alá hangulatilag. Itt is a gépiességen, az egyszerű ritmuson, az éles hangokon és zajokon van a hangsúly. Gyakran egyetlen zenei motívum ismétlődik hosszan. Marton János fénykezelése is minimalista, letisztult elemeket használ, néhol a színekkel, néhol egy-egy éles fénycsíkkal néhol az árnyékokkal jelzi a hangulatokat, a tereket.

Valami lényegi, visszafojthatatlan, eredendő erő mutatkozik meg a színpadon, a terében, a színészek testén/testében, és a zenében is. Ez az erő az, ami végső soron a legmélyebb rétegeiben is átszövi az előadást és folyamatosan felszínre akar törni. A tánc ritmusa ezen erő visszafojtásából és kieresztéséből táplálkozik. Abból az önmagunkkal való küzdelemből, ami bezárkózásból és megnyílásból, a belsőnk megmutatásából és elrejtéséből adódik.   
 

Fotók: Dusa Gábor, Unit Magazin