Helen Mirren fantasztikus

Napsütéses orosz táj, lovaskocsik dobogása, kertben szorgoskodó fiatalok… Ilyen közegben él és alkot az idős Tolsztoj. Az Aztán mindennek vége idején nagy műveinek megírása már mögötte áll, most a saját maga által kidolgozott elvrendszernek, a tolsztojanizmusnak elterjesztésén munkálkodik. Felesége, akivel egész életében összhangban és egyetértésben dolgozott együtt, nem ért egyet az író hitvallásával, és mindent megtesz, hogy lebeszélje Tolsztojt arról, hogy összes vagyonát és szerzői jogait az orosz népre örökítse.

Mindez azonban csak hátteret szolgáltat Michael Hoffmann rendezőnek, hogy arról meséljen: mennyi módon lehet értelmezni egy elvrendszer szabályait, és milyen bonyolult is a szerelem. A tolsztojanizmus az egyszerű életmódot hirdeti, elítéli a magántulajdont, és mindennek középpontjába a szeretetet állítja. Mellesleg elítéli a szexualitást. Amikor elkötelezzük magunkat valamilyen eszme vagy vallás mellett, akkor azt képzeljük, úgy kerülünk a legközelebb annak alapjában megfogalmazott ideájához, ha a lehető legtöbb szabályt betartjuk. Ezért is találunk ki annyi regulát – minél több dolog van, amit nem szegünk meg, aminek nem hagyjuk elcsábulni magunkat, annál elégedettebbek vagyunk.

A fiatal tolsztojánus, Valentin Bulgakov (James McAvoy) szigorú cölibátusban él. Aztán Tolsztoj mellé kerül, és kiderül, a mester sem veti meg a nőket, és nem is próbálja ennek a hamis látszatát kelteni. Valentin találkozik a szintén tolsztojánus, de a szabályokat lényegesen lazábban értelmező Másával, aki el is csábítja a fiút. Mása elmagyarázza neki, hogy annak, amivel ő azonosulni szeretne, nem a szabályokról kell szólnia. Rengeteg árnyalatot ismerünk még meg, amelyek a kívülálló nézőnek nagyon finoman mutatják be: ugyanazt az eszmét, itt a tolsztojanizmust mennyi különböző módon lehet értelmezni – és ez önmagában érvényteleníti a szabályokat.

Tolsztoj felesége, Szofja egész házasságuk alatt alkotótársa, múzsája volt az írónak, aki most olyan nézeteket vett fel, amikkel Szofja egyáltalán nem tud azonosulni. A szerelmük azonban ettől még ugyanolyan szerelem marad. Gyönyörűen állítja kontrasztba a film azokat a pillanatokat, amelyekben egymást, közös életük minden emlékét hordozzák, azokkal, amelyekben azonnali éles vitát vált ki a nézetkülönbségük. Hosszú távon így nem lehet megmaradni egymás mellett, hiszen beszélgetnek, és minden egyes beszélgetésnél akaratlanul is előkerülnek ezek az ellentétek. Egymás nélkül sem tudnak azonban létezni.

Helen Mirren fantasztikus. Szofja-alakításában van valami elképesztően felszabadító, miközben átérezzük a helyzete drámáját is, csak csodálni tudjuk. Christopher Plummer egyedül akkor értékelhető Tolsztojként, ha Mirren épp nincs a vásznon. Az Aztán mindennek vége egyébként nagyon erős karakterfronton. Elhiszem ezeket a szereplőket, a viselkedésüket, a bosszúságaikat. Hiányoznak a klisé-konfliktusok és a klisé-reakciók, ebben nagyon erős a film.

Miközben komoly kérdéseket feszeget, drámai szituációkat mutat be, kellemes hangulatú és szórakoztató marad a film. Szofja kiabálásai a mindenről naplót vezető titkárral, vagy Valentin ideges tüsszentései nevetést csalnak az arcunkra a leghevesebb vita kellős közepén is. A film hangulatához sokat hozzátesz a gyönyörű fényképezés – a folyamatos napsütésben álló, gyönyörűen berendezett vidéki házak már-már vonzó helynek tüntetik fel Oroszországot.

Gondolatébresztő és szép mese az Aztán mindennek vége, még a némileg giccses befejezés sem ront az összképen. Ha másért nem, Helen Mirren alakításáért pedig biztos érdemes megnézni.