Hallgatás isztambuli háttér előtt

A film rendkívül erős felvezetéssel indít, jelzésszerűen vázolja fel a karaktereket és a drámai szituációt, megszabadítva ezzel a nézőt a kínosan hosszúra és unalmasra nyúló expozíciók terhétől. Kevés szóból, s annál erősebb színészi jelenlétből bontakozik ki a történet: Katalin (Johanna ter Steege) régi élete egy pillanat alatt darabokra hullik, amikor férje, János (Lukáts Andor) elhagyja egy húsz évvel fiatalabb tanítványáért. Két gyermekük már felnőtt, a lány maga is mindenórás terhes, senkinek nincs már szüksége Katalinra úgy, ahogyan azelőtt. Az otthon fészekmelegére senki sem tart igényt, a családi kötelékek meglazultak, az asszony számára semmilyen feladat nem maradt a világban. Nem meglepő, hogy a váratlan helyzetben megzavarodik, s rövid úton a pszichiátriára kerül, majd megszökik, s családja tudta nélkül eltűnik az országból.

Ha az emberrel élete delén valamivel túl visszájára fordul a világ, a korábbi kötöttségek feloldódnak, az ismert és megszokott mindennapokat váratlanul felváltja az üres és céltalan szabadság, nos ebben az esetben kevés olyan szimbolikus helyszínt találhat lelke nyugalmának kereséséhez, mint a két kontinens partján fekvő Isztambul városa. Katalin is idáig szalad Budapestről, hogy egy olcsó hotelben szálljon meg, cél nélkül kóboroljon az utcákon, s különös viszonyba bonyolódjon egy művezetőként dolgozó, egyébiránt nagycsaládos török férfival, Halillal (Yavuz Bingol).

Az Isztambul legnagyobb erénye, hogy a komótosan építkező, szabályosan szerkesztett filmet nem üres fecsegéssel, hanem erőteljes képekkel töltik ki az alkotók. Nyoma sincs a túlbeszéltségnek, s úgy általában véve a nyelvnek sem. Egyedül János bújik tekintélykövetelő frázisok és zavart mellébeszélés mögé, s ez pontosan eltalált karakterének szerves része. Kultúrák és nemzetek szimbolikus találkozási pontján azonban más a helyzet: kevés szóból, ügyetlen angollal igyekeznek boldogulni, amikor mindenképpen muszáj, máskülönben hallgatás és elrévedő tekintetek uralják a kommunikációt. A szokatlan csendben szükségképpen felértékelődik minden apró gesztus, minden rezdülés, ami súlyos felelősséget helyez a színészek vállára. Johanna ter Steege azonban a lehető legtökéletesebb választásnak bizonyult: érett szépségével és elleplezhetetlenül germán vonásaival amint feltűnik a vásznon a Fény utcai piac forgatagában felvett nyitójelenetben, azonmód a távoli és izgalmas idegenség atmoszféráját kelti. Egyből, szinte automatiusan kíváncsivá válunk erre a szótlan másságra, meg akarjuk fejteni az asszony hallgatásának titkát.

Sajnos azonban a kezdetben üdítően frappáns, pusztán az erőteljes impressziókra apelláló cselekménybonyolítás nem finomodik hozzá az elmélyülő történethez. A helyszínek, a felbukkanó alakok, az énkeresés történetének bolyongó narratívája mind jelzi, hogy mély lelki-spirituális jelentéseket kell keresnünk, ám az a cselekményvezetés, ami eleinte jól működik, Isztambulba megérkezve kevésnek bizonyul. A film előrehaladtával a fogalmazásmód felületessége miatt egyre határozottabban érezzük a klisék és közhelyek fenyegetését. A török férfivel szövődő viszony kulturális különbségekből adódó feszültségei, az idegen ország folyójának partján mélázás, a váratlanul felbukkanó családtagot fogadó zavarodottság nem mond igazán újat a számunkra. Innen-onnan ismerjük már ezeket a momentumokat, s várnánk valami univerzális érvényűre dagasztott, kerek lélekrajzot, de hiába.

Az eredetiség hiányzik az isztambuli meséből, ami mítosszá formálhatná a filmet – de legalábbis olyan hiteles sztorivá, mely után nem marad bennünk hiány. Katalin a Boszporusz két partján, élete egy lezárult és egy még el nem kezdődő szakasza között végeredményben légüres térben áll.