Észt purgatórium

A mű címe immanensen többletjelentésre hívja fel a figyelmet. Angolul a regény címe „Purge” , azaz „Tisztogatás”, mely szónak nemcsak az angolban, hanem a magyarban is kettős jelentése van. Egyrészt valamely kellemetlen gondolattól, érzéstől, emléktől való megtisztulást jelent, másrészt egy vagy több személy, illetve csoport teljes fizikai eltávolítását. A „purge” angol szó a purgatóriumra való asszociálásra ad lehetőséget, nem teljesen ok nélkül. Purgatórium avagy tisztítótűz, tisztítóhely, mely a halál utáni végső tisztulás folyamatát, állapotát hozza a katolikus egyház tanítása szerint. A kérdések automatikusan vetődnek fel: milyen történetet is akar ezzel elénk tárni a szerző és hogyan jelenhet meg mindez a kaposvári Csíky Gergely Színház színpadán, a mű első magyarországi rendezéseként?

Erőszak, prostitúció, egy észt asszony „profán gyónása”, tisztogatás. Történet a szexuális erőszakról és az észt ellenállásról. Két különálló, mégis mesterien egymásba fonódó élettörténetet ismerhet meg a néző, olvasó, mind a színpadon, mind a regényben. Bár utóbbiaknak, a regény olvasóinak, csalódást okozhat az előadás, hiszen nem ad teret a részletek oly pontos, húsba vágóan éles visszaadására, melyet, jogosan, nem is várhatunk el egy színdarabtól. Miért ez az összehasonlítás színdarab és regény között? Sofi Oksanen színdarabként kezdte el írni művét. A témák összetettsége és terjedelmessége miatt, párhuzamosan regényként is el kezdett dolgozni rajta. Azt, hogy miért éppen színdarabként kezdte el írni, saját szavaival ekképpen fogalmazta meg:

„A szexuális erőszakhoz kapcsolódó érzések közül a legerősebb a szégyen[...]A szégyen gyakran a tekinteteken keresztül jelenítődik meg, miként általában az ember létezése is. Úgy éreztem tehát, hogy ez egy olyan történet, amit látni kell, nem csak olvasni, hogy együtt kell megtapasztalni és látni, nem egyénenként.”

A két nő tükörtörténete, generációs eltolással, a történelmi háttérkörnyezet különbségeivel jelenik meg. Középpontban nem a történelmi kontextus részletes leírása áll, hanem egy észt család története, emberi sorsok bemutatása.

Egy idős észt asszony, Aliide Truu visszatekintése jelenik meg a színpadon. Sámlin ül és nézi, ahogy a múltjából sorjában felelevenítődnek az őt megrázó, szörnyeteggé formáló pillanatképek. Kihallgatások, nővére elárulása, Hans (a vágyott férfi) bújtatása, kényszerházassága Martinnal, erőszak, gyilkosság. Váltás. Zara tűnik fel szakadt ruhában, kócos hajjal, kócos elmével. Futtatói elő menekül. Megölte kuncsaftját, hogy kitörhessen addigi életéből. Sorsok találkozása ez, ami elindítja az idős asszony profán gyónását, mely mindkettejük megtisztulásához, legalábbis „tisztogatáshoz” vezet.

„ A történelmet mindig is a férfiak írták, ez így van évezredek óta. A nők eközben a mindennapi élet problémáit oldották meg, és így kevéssé számítottak azoknak, akik a hatalom csúcsán álltak. Engem viszont nem az érdekel, hogy mi zajlott odakint a nagybetűs történelemben, hanem az, hogy mi történt ezalatt a konyhában.”

A darab nyitóképeként egy konyha premier plánját „vetíti” elénk a rendező, mely a darab összes sokkoló eseményének helyszíne. A jobb első sarokban egy sámlin az idős Aliide ül, Takács Katalin alakításában. A bal oldalon, a konyhán kívül, Jenvay Dóra csellista szolgáltatja az egyes jeleneteknek keretet adó, sőt még a rádióműsor adásaként is megszólaló zenét. A díszlet aprólékosan kidolgozott. A színek összhatása megteremti, interpretálja a darab borongós, félelmet és titkokat sejtető atmoszféráját, fekete, kékes-szürkés, seszínű elemeivel. A konyha bútorozása, berendezése egyszerű. Könnyen saját nagyanyáink konyhájára ismerünk, talán azzal a kivétellel, hogy nem minden háztartásban volt kötelező tartozéka a konyhának egy szekrény alá ügyesen elrejtett búvóhely, vagy mégis?

A történet, a finn írónő által megörökített észt ellenállás egyes szegmenseit bontja ki. Annak ellenére, hogy egy észt család története jelenik meg, könnyen fedezhetünk fel magyar áthajlásokat. A magyar nézők számára nem oly idegen és kibontatlan a szovjet megszállás témája, érzülete, mint a nyugati nézők, olvasók számára. Diktatúra, elnyomás és az ezeket kísérő erőszakosság és annak személyes tragédiákhoz vezető útja, nem ismeretlen jelenségek a magyar történelemben sem.

A nyitókép szcenikai, spektakuláris hatása erős, kezdő jelenete ugyanakkor nem éri el a kívánt hatást. Az erőszak megjelenítése a színpadon, tudván, hogy színházban vagyunk, nem feltétlenül sokkolja olyan mértékben a nézőt, mint egy dokumentum film vagy akár az azonos című regény olvasása. Két krómbőrcsizmában lévő katona (Takács Géza, Kelemen József) erőszakoskodik két kiszolgáltatott helyzetben lévő nővel. A nők fején zsák van. Ruhájukat eltépik, mint letépik, fejüket egy kis tálnyi vízbe nyomják, épp annyiba, amit a színésznők haja még felfog. Fényképeket készítenek, pózolva a remegő „kihallgatottak” mellett. A fényképezőgép nem kattan, hitelét veszti a kép, olybá tűnik mintha gyerekek „furcsa” játékát látnánk a színpadon.

Vágás. Zara (Grisnik Petra) érkezik ziláltan. Az idős Aliide  szemlélőből cselekvővé válik. Bizalmatlanul fogadja a fiatal lányt. Mégis segít rajta, megfürdeti, tiszta ruhába bújtatja. Újabb vágás. A fiatal Aliide (Lovas Rozi) jelenik meg, elhúzza a „mágikus” szekrényt, mely alól előkerül Hans (Kaszás Gergő). A szekrény tetején egy virág áll, mely mindig ritmikusan kerül át a mellette levő konyhaszekrénye, majd vissza, míg a cserép el nem törik. A szekrény tükörként is funkcionál, jól kigondolt, központi díszletelem.

Az eddigi képekből is kitűnik, hogy a szerző, Sofi Oksanen dramaturgiai, illetve forgatókönyvírói ismeretei használatbavételével, milyen jól tudja fokozni a történetet. Mozaikszerűen váltogatja a képeket, hatalmas időintervallumokat ugrik, szinte a követhetetlenség érzésébe taszítva a nézőt, illetve az olvasót. Hiszen míg a könyvben egyszerűen vissza tudunk lapozni, addig az előadást nem tekerhetjük vissza. Mégis ezáltal lesz teljes a történet. Kiszámíthatatlanul követik egymást a két nő „életmorzsái”. A történet összetettsége, így komoly kihívások elé állítja a rendezőt. A könyv „egyszerűsített” verzióját kapjuk, mely által központi témája, hatáskeltő mechanizmusa, sokszor elhalványul, nem kap elég hangsúlyt, a kiemelkedő színészi játék ellenére sem válik eléggé „húsba maróvá”.

Hans, Aliide áhított, de soha meg nem kapott szerelme, egy szürke figura, aki csak elhurcolt feleségére és gyermekére gondol, mit sem sejtvén Aliide érzelmeiről. Szökni próbál, melyhez Aliide segítségét kéri, melyet a nő minden további nélkül, kockázat vállalása árán is, megtesz. A kísérlet meghiúsul, Hans megsérül, Aliidének nem marad más, mint, hogy megölje a férfit. Betömi a rejtekhely szellőzőjének nyílásait.

Ahhoz, hogy erre a döntésre jusson, számos megpróbáltatáson kell átesnie, kezdve a visszautasított szerelem érzésétől a nővére elárulásán át, undorító férje, Martin (Sarkadi Kiss János) elviselésével a teljes reményvesztettség állapotáig. Ugyanis nem marad neki semmi és senki, némán hordozza sorsát, amíg Zara nem lesz részese életének. Ekkor szembe kell néznie sötét múltjával, amiből egyedül a szégyen érzete, a teljes morálvesztettség kísérte ezidáig.

A darab csúcspontján betekintést nyerhetünk Aliide személyes tragédiájának kiindulópontjába. Aliide, miután Zara megtépi ruháját és vízbe nyomja fejét, feltárja sötét titkát, mely végzetes sorstragédiájához vezetett. Egy „kihallgatás” képe ez. Aliide-t, nővérét (Ingel) és nővérének lányát (Linde) „kihallgatás” alá vonják az orosz katonák. Az események sora hasonló, mint amit eddig láthattunk. Nők zsákkal a fejükön, megtépázott ingben, fejük újra és újra vízbe kerül. Ez még csekély elégtétel a lelketlen katonáknak. Aliide-t arra kényszerítik, hogy egy villanykörtét helyezzen unokahúga fenekébe. Törés. Ha egy ilyen esemény szörnyet tud csinálni egy emberből, mit tesz ezen események ismétlődése, tragikusabb volta? A kérdés jó, beszélni kell róla, hiszen ez nem egy zárványban lévő történet. Elég csak fellapozni a napilapokat. Nem egy kortárs mű, darab foglalkozik ezzel a témakörrel. Erőszak, prostitúció, emberkereskedelem. Zara történetéhez érkezünk. Ahogy a szálak felfejtődnek, kiderül, hogy Aliide nővérének (Ingel) az unokája ő. Prostituált lett, lelőtte egyik vendégét és most üldözik a futtatói. Kiszolgáltatott. Merre tovább? Lehet-e megtisztulásban része?

A darab tetőpontja a korábban leírt gyónás, mely után Aliide megmenti Zarát üldözőitől (lelövi őket) és biztosítja menekülési, kiszabadulási lehetőségét, hogy új életet kezdhessen. Ő maga a tisztító tűz általi megoldáshoz folyamodik. Felgyújtja házát és ezzel magát is eltünteti, „megtisztítja”. A természeti elemek mind megjelennek a darabban: víz, föld, levegő és a végén a megtisztulást hozó tűz.

Hatásában, még ha nem is tud oly elsöprően erős lenni a rendezés, például az egyes jelenetek közötti váltás dezilluziónáló volta miatt (a félhomályban látjuk, ahogy az éppen lelőtt szereplő kisétál, az asztalról zsebre rakott fénykép a jelenet váltások, időbeli ugrások következtében újra az asztalra kerül); kérdésfelvetésében, a színészek játékában (Sarkadi Kiss János Martin kívülről, belülről undorító alakjának megformálása) figyelmet érdemlő alkotást láthattunk, láthatunk a kaposvári Csíky Gergely Színház színpadán.
 

Felhasznált források:
Sofi OKSANEN, Tisztogatás, Bp., Scolar, 2010.
Sofi OKSANEN, Tisztogatás, az előadás hivatalos színlapja, Hajónapló csapata.
http://www.revizoronline.com/hu/cikk/3631/sofi-oksanen-tisztogatas-kapos...
http://www.csiky.hu/eloadas/eloadas/Tisztogatas/page/irasok